Feladat

Az előző két évben az volt a feladatom, hogy önmagammal törődjek, pörögjek, és tanuljak meg kicsit önálló lenni. Úgy látszik, sikerüt, mert egy majdnem olyan kapcsolatot és életet kaptam jutalomként, amilyenre mindig is vágytam.

Most itt a következő feladat: egy kis, magatehetetlen emberi lény, aki csak tőlem függ, és ezt rajongással tetézi. Ki kell elégíteni midnen szükségletét, és csak rá figyelni, csak őt tanítani és ápolni.

Vagy megtalálni az egyensúlyt közte és önmagam között.

Békélés

Azt hiszem, bár még midnig fáradt vagyok, de kezdek megbékélni az életünkkel.
Lilla ma három hetes. Mostmár hat a gyógyszer, és nem fáj a hasa, csak nyűgös volt az utóbbi két napon. De ma békésebb, tízig aludtam ma, és ma már másodszor alszik - ami mivel is jár? Hogy én végre csináhatok midnen mást, ami kell.
Úgyhogy például ma először, főztem. Nem nagy dolgot, csak némi rizst kevertem össe brokkolival meg sajttal mrt a maradék leves feldolgozásához már nem volt erőm (meg addigra bemelegedett a konyha és csorgott rólam minden), de végre csináltam valamit. Mindjárt rajzolni is fogok, mert apunak hamarosan szülinapja van, és akarok neki egy portrét csinálni az unokájáról. Ez azt jelenti, hogy ma végre, Lilla életében először, átmegyünk hozzájuk.
És ma jó a kedvem. Rájöttem, mennyire imádom ezt a kis lényt, akármennyire is sír néha. A mosolyai midnent megérnek.

Születés

Azt kell mondjam, hogy a szülésem volt életem egyik legjobb élménye. Még akkor is, ha azt hittem, beleőrülök, annyira fáj.
Röviden írom csak le, a legfontosabbakat, ami miatt ezt mondom.
Először is, hihetetlen az emberi agy: a tizenkét órás vajúdás visszagondolva nem tűnik többnek négy óránál. Hajnali 1 és délután 1 között, hiába láttam, hogy pörög az óra, nem hittem el, hogy ennyire telik az idő. Akkor se hittem volna el, ha bele bírtam volna gondolni, hogy a 6 perces fájásokból mennyi volt. Ja, és hiába fél az ember a beöntéstől, az egyik legpitibb dolog az egészben.
Az utána következp másfél óra volt a legrosszabb, a folyamatos fájásokkal. Akkor legszívesebben megkértem volna a dokit, hogy inkább vegye ki. A fájdalomcsillapítás lehetősége eszembe se jutott. Igazából az volt a mázlim, hogy már beszélni se tudtam. Vagy nem akartam?...
A kitolás volt a legkönnyebb az egészben. Az egyik oka ennek az, hogy 20 perc alatt lement a folyamat, a másik pedig, hogy itt már rajtam múlt a nagyrésze. Ez már nem a vajúdás, hanem az a szakasz, ahol én csinálom a legtöbbet, aol az én részvételem nélkül nem történik semmi. És ezért hihetetlenül gyorsan lezajlott, Miután a feje kint volt, konkrtan kicsúszott a baba. És olyan jó volt érezni a kicsi testét a mellkasomon...
Aztán meg varás alatt már hiába fájt, csak arra tudtam figyelni, ahogy a mellém tolt kiságyból néz ki a világra a nagy kék szemeivel. Az a két óra pedig aztán, amíg még a szülőszobán feküdtünk ketten, már teljes békében telt.
És ehhez még hozzákapcsolódott, hogy Manó végig ott volt, és fogta a kezem, és midnenre kíváncsi volt, és az is hihetetenül jól esett, hogy az amúgy is fantasztikus orvosom miattunk rohant fel Székesfehérvárról (jól meg is büntették), és még Bea barátnőnk anyukáját is megismertük, aki az intenzívről jött fel és kísérte végig az egészet. Szóva azt hiszem, hiheteten szerencsénk volt az egésszel...

Újraitthon

Szóval megszületett Lilla baba.:)
Majd a születésről is írok, mert egy nagyon izgalmas dolog volt.
Most azonban más a fontos épp a fejemben. A pici ma került egy hete haza, ma tizenkét napos. Én pedig ma érzem azt, hogy kezdek blerázódni az új létbe.
Ma mértük először, mióta hazakerült (2800-zal született, 2670-nel engedték haza a kórházból, és mára 2900-ra hízott fel!), ma esett le a köldökcsonk (el kellett vinni a Bethesdába kitisztítani a sebet, és akkor már csak egy szál tartotta), ma szoptattam először házon kívül (de ez, mint a Bethesdás történet záróakordja, szintén külön cikket kíván...), ma sétáltunk először (szeretett ringatózni a hurcolóban), és ma vigyázott rá előzör más, amíg mi Manóval kimentünk a ligetbe, és holdfogyatkozás-nézés keretein belül felköszöntöttük az egyik legjobb barátnőnket.
Szóval csupa fontos. Mintha megint kezdenék élni.
Majd leírom azt is, miylen volt ez a tizenkét nap, a világ legboldogabb élőholtjaként.

Anna néni öröksége

Amíg anyuékkal laktam, lakott felettünk egy debreceni néni. Akkora volt a lakása, mint az én szobám (mondjuk 25nm szobának pöpec, de lakásnak csak éppen). A néni pedig alacsony, nagy kontyban hordta a haját, picit bajsza volt, meg picit kerek alkata, meg egy gyönyörű, muranói üveggömbje, amit és kiskoromban imádtam nézegetni, mikor egyszer-kétszer felmentünk hozzá, mert sok pici apró másik gömböcske volt benne, és mindegyik más, és sosem hittem el, hogy csak a kakas meg a szarvas a figura benne, hanem kerestem a többieket.
Viszont ezen kívül semmije és senkije nem volt a néninek nagyjából. Főleg senkije. Apuéknak talán egyszer mondta is, hogy azt, hogy férje nem vot, nem sajnálja- de, hogy gyereke sem, azt mindig fogja.
Pár éve halt meg. Mivel örököse nem volt, az önkormányzat lefoglalta a lakást. A házmesternéninknél meg apunál viszont maradt kulcs, és azért bizony, benéztünk.Azért van annyi rengeteg szép, színes cérnám például, meg tökéletes szabóollóm. Meg Horváth Ilona receptkönyvem, mert anyu a sajátját megtartotta magának a költözéskor, azonban már évekkel ez előtt tudta, hogy ez yolan alapmű, amire nekem is szükségem lesz.
És enm csak ez az alapmű a kincs, de tele van Anna néni saját kezével lejegyzett süteményreceptjeivel, amiben akár többféle receptkönyv adatait hasonlítgatta össze, és úgy kíséretezte ki a saját módszereit. Piskóták, lepények, rétesek, gyümölcsösek, túrósak, édesek, sósak... Azokat rendezgettem ma magamnak szépen össze, egy füzetbe.
Szóval, köszönöm, Anna néni. A következő pár évben azt hiszem, tőle fogok sütni tanulni.

Hidegrázás

Igazából csak emlegetnem kellett, hogy kijöhetne végre a csöppség, és elkezdett gyúrni a feladatra.
A pénteki ikeázás alatt kezdődtek az új jóslófájások, este 7 körül, és reggel 10ig nem is nagyon hagyott aludni. Már azért mászkáltam ki a mosdóba,hogy történjen valami, mozgásban legyek, ne gyűrjön bele az ágyba a hidegrázás meg a különböző fájdalmak. Reggel 10kor aztán felhívtam a dokit, de ő közölte, hogy ez még csak jósló, és csak akkor menjek be, ha nagyon rossz. Onnantól pedig már enyhült. Akkor kezdődött az alvás-projekt, hogy akkor nosza, még most aludjunk, amíg lehet.
Merthogy a mai hajnalom megint egy rémálom volt (persze szó szerint is, mert az előtte történt csillagkapu-nézés miatt félálomban elüször a goauld-támadásra fogtam a fájdalmakat). Az első menetet három óra alatt egész jól lezavartam, csak nagyon fáztam (a forró fürdő csodát tett), de aztán egy órán keresztül a fürdőszobacsempére térdelve és a kádnak dőlve hajoltam a lavór fölé, és vártam, hogy a testem megoldást találjon. Manó itthon akart maradni velem, de mondtam, hogy ha már egész hétvégén a mai bemutatnivalón dolgozott, akkor már menjen be, aztán úgy is rácsörgök, ha indulunk anyuval a kórházba.
De abban legalább megbizonyosodtam, hogy ha az Uzsokiban tényleg van medence, és épp szabad lesz, mikor bemegyek, akkor tuti, hogy kihasználom a lehetőséget, mert ennél jobb megoldást enm találtam még (bár a cukros dolgok is segítenek, de egyfelől a hasfájásom midnig oylan erős, hogy csak kicsi falatokat merek legyűrni, másfelől lehet, hogy nem is hagynak enni).

Bújj-bújj

Én tényleg azt hittem, hogy ma már kórházban leszek, és a kislányomat babusgatom.
Mostmár lassan egy hete, hogy határozottan látszik, ahogy leszállt a hasam. Egy hete izgulunk. Érzem, hogy mások a súlyok, nap végére elfárad a medence- és midnen környékbeli tartócsontom. Időnként, gondolom a tágulás hatására, éles fájdalmak hasítanak az izmaimba. Feszül a hasam.
Ehhez képest, két napja elmentem az orvoshoz, mint utolsó vizit, és azt modnta, őszerinte még nem nagyon akar kibújni ez a baba. Nincs tágulás, nincs feszítés. Én vagyok fáradt.
Az tény, hogy ha alszom dálután, vagy később vet ki az ágy, több mozgásra vagyok képes, nade kérem... Egyik pillanatban még olyan, mintha mindjárt menni kéne, a következőben meg mint egy hónappal ez előtt.
Olyan, mintha a lányzó odabent hol ki akarna bújni, hogy meggondolná magát. Vacilál. jól is érzi magát, de kíváncsi is. Még mocorog sokat, szereti, ha énekelek. Meg apa kezét is szereti. Meg át kell helyezkedni, ha lefekszem vízszintesbe.
Manóval már fogadtunk, hogy vajon ez a hét lesz-e vagy a következő. Én arra készülök, hogy ez. Na de meglátjuk.
De azért monstmár bújhatna...

Nyárkezdő

Kezdődik. Érzed a levegőn, az ízeken, látod az égen.
:)
Még nem látom, miylen lesz a nyár, de biztosan más, mint eddig.
Egyik nagy kedvenc blogomon most jelent meg egy cikk a szerző nyári terveiről... Talán én is ezzel kezdeném.

1) Lillázás házon kívül is. Oké, hogy babázunk, ez a fő projekt, anyává változunk. De azért szeretném megtartani magam. És szeretném, ha a pici látná a világot. Néha szeretném, ha a magamra köthető kis társam lenne, akit igenis elviszek egy koncertre, vagy egy baráthoz messzire, vagy effélék. Neki se jó, ha a négy fal közé szorulunk, nemhogy nekem.

2) Olaszfrissítés. Nem célom nyár végére nyelvvizsgát tenni, de szeretném felfrissíteni azt az 5 évet, amit a gimnáziumban elcsesztem. Legalább annyira, hogy meg merjek szólalni, vagy valami.

3) Egészséges lét. Több okból is, és az elsődleges persze az, hogy minden lehetséges vitamint meg akarok adni a kislányomnak, és ezt jelenleg csak a asaját szervezetemen keresztül tehetem meg. A másik cél az, hogy szeptemberre, az esküvőnkre minimum úgy nézzek ki, mint babavárás előtt, de ha lehet, még pár kilóval könnyebben. És mivel nem gyötörhetem magam nagy diétákkal, az egészsges, tudatos kajálás marad, meg az ügyesen kitalált és rendszeres mozgás.

4) Blog. Mindig elkezdem, és mindig meghal. Mostmár lehetne valami rendszeres kapaszkodó is:)

5) Rendszerkialakítás. Jó, ez már elkezdődött. De... azért néha tartani is kéne:)