Én tényleg azt hittem, hogy ma már kórházban leszek, és a kislányomat babusgatom.
Mostmár lassan egy hete, hogy határozottan látszik, ahogy leszállt a hasam. Egy hete izgulunk. Érzem, hogy mások a súlyok, nap végére elfárad a medence- és midnen környékbeli tartócsontom. Időnként, gondolom a tágulás hatására, éles fájdalmak hasítanak az izmaimba. Feszül a hasam.
Ehhez képest, két napja elmentem az orvoshoz, mint utolsó vizit, és azt modnta, őszerinte még nem nagyon akar kibújni ez a baba. Nincs tágulás, nincs feszítés. Én vagyok fáradt.
Az tény, hogy ha alszom dálután, vagy később vet ki az ágy, több mozgásra vagyok képes, nade kérem... Egyik pillanatban még olyan, mintha mindjárt menni kéne, a következőben meg mint egy hónappal ez előtt.
Olyan, mintha a lányzó odabent hol ki akarna bújni, hogy meggondolná magát. Vacilál. jól is érzi magát, de kíváncsi is. Még mocorog sokat, szereti, ha énekelek. Meg apa kezét is szereti. Meg át kell helyezkedni, ha lefekszem vízszintesbe.
Manóval már fogadtunk, hogy vajon ez a hét lesz-e vagy a következő. Én arra készülök, hogy ez. Na de meglátjuk.
De azért monstmár bújhatna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése