Születés

Azt kell mondjam, hogy a szülésem volt életem egyik legjobb élménye. Még akkor is, ha azt hittem, beleőrülök, annyira fáj.
Röviden írom csak le, a legfontosabbakat, ami miatt ezt mondom.
Először is, hihetetlen az emberi agy: a tizenkét órás vajúdás visszagondolva nem tűnik többnek négy óránál. Hajnali 1 és délután 1 között, hiába láttam, hogy pörög az óra, nem hittem el, hogy ennyire telik az idő. Akkor se hittem volna el, ha bele bírtam volna gondolni, hogy a 6 perces fájásokból mennyi volt. Ja, és hiába fél az ember a beöntéstől, az egyik legpitibb dolog az egészben.
Az utána következp másfél óra volt a legrosszabb, a folyamatos fájásokkal. Akkor legszívesebben megkértem volna a dokit, hogy inkább vegye ki. A fájdalomcsillapítás lehetősége eszembe se jutott. Igazából az volt a mázlim, hogy már beszélni se tudtam. Vagy nem akartam?...
A kitolás volt a legkönnyebb az egészben. Az egyik oka ennek az, hogy 20 perc alatt lement a folyamat, a másik pedig, hogy itt már rajtam múlt a nagyrésze. Ez már nem a vajúdás, hanem az a szakasz, ahol én csinálom a legtöbbet, aol az én részvételem nélkül nem történik semmi. És ezért hihetetlenül gyorsan lezajlott, Miután a feje kint volt, konkrtan kicsúszott a baba. És olyan jó volt érezni a kicsi testét a mellkasomon...
Aztán meg varás alatt már hiába fájt, csak arra tudtam figyelni, ahogy a mellém tolt kiságyból néz ki a világra a nagy kék szemeivel. Az a két óra pedig aztán, amíg még a szülőszobán feküdtünk ketten, már teljes békében telt.
És ehhez még hozzákapcsolódott, hogy Manó végig ott volt, és fogta a kezem, és midnenre kíváncsi volt, és az is hihetetenül jól esett, hogy az amúgy is fantasztikus orvosom miattunk rohant fel Székesfehérvárról (jól meg is büntették), és még Bea barátnőnk anyukáját is megismertük, aki az intenzívről jött fel és kísérte végig az egészet. Szóva azt hiszem, hiheteten szerencsénk volt az egésszel...